Itt is lennék. :D Jó olvasást. Örülnék néhány vissza jelzésnek. Akár nyomogathatjátok az "Elolvastam-ot" is és Komizhattok is. Nagyon örülnék neki. Egybe szedtem az egészet,tehát már itt van az egész rész. :) x
" Oké. Vannak napok amikor annyit mondasz bú. És ez volt a nap legizgalmasabb pontja. Nos, most több minden is történt. Kezdjük Macy "pánikrohamával", vagy a kis "balesettel". A megmentővel. És a csokifagyival. De mindent csak sorjában. Szép sorjában. Az embernek van olyan napja amit bekarikáz pirossal, és azt kiabálva "felejteni!". Hát. FELEJTENI!"
Minden normálisan megy. Nincs semmi baj. Csak sötét van és az erdőben vagyunk. Hát persze. Ostoba Macy. Ostoba én. Hívtam volna anyut. Bah! És ez a Snickers is megolvadt már. Dupla Bah! A faágak ropogtak a lábam alatt. A sötét fák pedig csúnya árnyékokat vetettek az éjszakában. Macy előttem haladt és kifulladva vezetett egy régi ösvényen.
- Pontosan hol is van ez a ház? - kérdeztem meg.
- Hát itt - mutatott a nagy térképre amit a kezében tartott.
- Öhhhm - sóhajtottam - fordítva tartod.
Macy megsemmisülve nézett hátra, majd kinyílt szájjal meredt rám.
- Ne! - sipított.
Azt hiszem teljesen bepánikolt. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy leült a földre a közeli (félelmetes) fa elé, és a fejét az ölébe hajtotta. Hirtelenjében lehajoltam hozzá, és kissé sáros földre térdeltem. Valahogyan meg kell nyugtatnom, ha még ma haza akarok jutni. A bőröndömet letettem M-é mellé és megsimítottam a karját.
- Figyelj - kezdtem - nem a te hibád. Nincs semmi gond. Az, hogy nincs képességed a térkép olvasáshoz nem baj. Én meg nem tudok Muffint sütni. És ha még nem lett volna elég, ne pánikolj, mert ne legyen a nevem Amelia Jessica Styles ha nem viszlek ki innen. És most talpra. Egy-kettő.
Ez a kis monológ úgy látszik hatott. Macy feltápászkodott, majd kétségbe esve fogta meg a kezem.
Felvont szemöldökkel vártam, hogy mit fog mondani. M-től nem vártam semmit. Ismerem, tudom, hogy soha nem vallaná be, berezelt attól, hogy nem tudja merre vagyunk. Ennyit a kemény külsőről.
- Szép kis monológ - ütögette meg a vállam fojtott hangon. Erősen. Azt hiszem ott maradt a nyoma.
- Kösz. Azt hiszem a Doctor Who jót tett az idegeimnek - motyogtam, majd visszafelé indultunk.
Köztudott, hogy ha eleresztenek egy csapat idiótát (mi felérünk 7 személlyel), akkor ott elszabadul a pokol.
Így dudorászva a Must be love-ot sétáltam, közben pedig azon gondolkodtam ki a helyesebb. Ian Somerhalder vagy Paul Wesley. De komolyan! Én nem tudok dönteni. Ha jól látom (már pedig egy zseblámpa nem ér sokat), Macy egyfolytában az erdőt pásztázva és azt hiszem magában motyogott. Lehet fohászkodott az istenhez.Vagy arra várt egy Wookie rátámadjon az erdőben. Esetleg mókusokat keresett. Megrázva a fejem vissza térve a valóságba. A bőröndök. Ott hagytuk a fánál. Ajaj!
- Macy ott hagytuk a bőröndöket - suttogtam.
- Ó, hogy az a **** - káromkodott (cenzúra a végén) - és nem tudom merre kell vissza menni.
Kapkodott és hadarva szidta az eget. Pedig két perce még halottam egy imát mondani. Ez Macy. Ő a drasztikus megnyilvánulásáriról híres, én meg az értelmetlenről...No comment.
- Oké. Akkor bőrönd nélkül maradunk - szóltam rá amolyan "elég lesz" stílusban.
- TE KOMOLYAN ENNYIVEL ELINTÉZED!???! - kiabált torka szakadtából.
- Igen Macy. Mivel nem tudunk mit csinálni hagyd abba az ordibálást, köszönöm - eresztettem el egy apró mosolyt.
M az igazi kiabálós csapkodós csaj. Ő nem hagyja ennyiben az egészet. Így remegve (az idegtől), indult meg felém.
- Nem! Én vissza megyek - állította, és ökölbe szorult kezekkel megfordult.
Túlreagálta? Hát persze. És itt hagy az erdőben? Még szép.
- Margaret! Gyere vissza! - kiáltottam Macy sötét alakja után - ne hagyj egyedül. Ne most! Éjjel az erdőben. Két bőrönd miatt.Őrült vagy! Hahó!?
Hiába kiabáltam nem szólt vissza. Magamba roskadva és számat rágva meredtem magam elé. És már csak egy sikítást halottam az erdő mélyéből.
*
*
*
Nos, van az amikor az ember egy reakcióra reakcióval válaszol. Én is ezt tettem. Amint meghallottam egy kétségbeesett sikolyt , én is felkiáltottam. Hirtelen ért na! Azonnal a hang irányába futottam, és egy pillanat alatt ötlött belém a felismerés.
- Macy! - kiáltottam fel.
Ágak reccsentek és a lábam is kibicsaklott, de nem érdekelt. A legjobb barátnőm bajban volt és én, mint egy szuperhős ugrottam a segítségére.
Ugrálva átestem a FÁN csupa nagybetűvel. Nehezen lélegezve néztem a jókora lyukra ,ami egy szikla mellett helyezkedett.M-et nem láttam sehol, így minden bátorságomat összeszedve megindultam. Kicsiket lépkedtem, minden pillanatban attól félve én is a föld alá zuhanok. Amint a lyuk széléhez értem, jól megbiztosodva arról nem szakad tovább, a szélére raktam a kezeimet. Lenéztem amikor nyögéseket halottam. Elfintorodott arccal (rossz dolgokra gondoltam nem tehetek róla) ráncoltam a szemöldököm ,majd halkan odasuttogtam:
- Macy?
- Itt vagyok! Azt hiszem eltört a lábam - kiáltotta ami így visszhangzott: lábam,lábam,bam,bam. Idegesítő....
Megvakartam a tarkóm majd tanácstalanul a gödör mélyére néztem. Ám gondolkozni már nem volt több időm,mert furcsa sercegést halottam. Egy idő után persze rájöttem mi volt az. A föld alattam lassan kezdett bedőlni, én pedig fűbe-fába megpróbáltam megkapaszkodni. Sipítozni nem kezdtem. Én nem olyan vagyok. Majd ha megpróbálnak megölni, na majd akkor sikítozok.
- Ajaj, kérlek ne most! - könyörögtem sőt inkább fohászkodtam az éghez.
Úgy látszik Macy is felfogta mi történik,mert megint rákezdett.
- Nekem utánam ne gyere! Létszíves! Nem elég, hogy az erdőben vagyunk, a sötétben és a cuccunkat is baszhatjuk ki,de te ne merj bajba kerülni! Hallod!
Még mindig jajveszékelve kapaszkodtam és már a lábaim a koszos földben pihent amikor....hát. Kaptam egy kis segítséget. Egy meleg (nem úgy!) kéz ért hozzám. Lassan húzott ki a földből. Szomorúan konstatáltam a ruhámat is "baszhatom ki". Biztonságos területre lépkedtem, majd megszólaltam:
- Őhm! - kezdtem hebegve-habogva - a barátnőm abban a lyukban van. Illetve nem a barátnőm, nem vagyok leszbikus. Úgy értem, mint a barátnőm, a barátom. Nem a barátnőm, mint a barátnőm - hadartam, és a lyuk felé mutogattam bénán.
A fiú (drapp kék póló, fekete nadrág, "szexi" külső, barna össze-kuszált haj,kb. 20 éves,komor hangulatú) csak komolyan nézett rám, majd a lyukra. Lazán oda sétált (az éjszaka közepén, szuper lazán...hol élek Atlantában...ez itt divat?!) és lenyúlt, (?) majd felhúzta a rémült Macyt( miért ne lenne rémült?) Kezd ez egyre furcsább lenni. Megrázva a fejemet elindultam a két sötét (hangsúlyozom éjszaka volt) alak felé. Na jó.... Többet jövök erdőbe ha ilyen srácokkal találkozok. Wáú!
- Kösz - motyogta meglepetten, már-már sokkosan a barátnőm - te ki is vagy? Hű! Rátudok állni a lábamra. Téves riasztás! - nézett rám.
- Szívesen! - bólintott a fiú és a sűrűbb fák közé kezdett barangolni. Már félúton járt amikor rászóltam.
- Hé! Merre van a kijárat? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
A megmentőnk ( hívom inkább ennek a fiú olyan lekicsinyítő) lustán megfordult, majd felém nézett.
- Balra lefelé van a tanösvény. Azt már könnyű követni. Ha nem haragszol van jobb dolgom, mint két kislányt kivezetni az erdőből.
Megsemmisülve bámultam a megmentőmre. Mi?! Oké, hogy én kislány vagyok, de Macy nem igen néz ki úgy, mint egy kislány. Sőt. Én se. Istenem! Mi ez valami bunkógyártó erdő.
- Bocsánat, de én nem vagyok az! - kelt ki magából, az eddig némán csupán néhányszor felszisszenve (csekkolta a sebeit amit a kis "baleset" okán szerzett) álló lány.
- Tök mindegy - legyintett.
Száj tátva néztem az egyre távolodó alakot. Na ezt már nem hagyhattam elmenni. Mint korábban említettem én az értelmetlen megnyilvánulásaimról vagyok híres, de nem csak arról, hanem néha, amikor nem számítasz rá olyat mondok ami legtöbbször szíven üt. Míg más ember a fődolgokra figyel addig én a kis részleteket is észreveszem.
- Milyen magányosnak lenni?
Az alak hirtelen megállt és rekord sebességgel fordult meg.
- Mi? - a hangjából hallatszott a zavarodottság.
- Milyen tökéletesen bunkónak lenni úgy, hogy néhány ember van csak körülötted akikkel foglalkozol. Amikor kizárod a külvilágot, mert az nem neked való.
A srác megrázta a fejét, és közelebb jött. Egészen közel. Éreztem a leheletét. Mentol és barack. Hmmm.
- Nem - válaszolt.
- Mi nem?
- Csak nem - zárta le és ma már talán sokadszorra előre a messzeségbe indult.
Jobbra-balra ingattam a fejem, majd megfogva Macy kezét elindultam a másik irányba. Apropó. Macy. Eddig tök kussban ült, mi baja van? Beteg? Ő soha nem ül csöndben.
- Ehetnénk valamit - jegyezte meg Macy félúton. Bőrönd nélkül egyébként. Mivel, az beleesett a lyukba és Mr. Bunkó nem vette ki mi meg nem kockáztatjuk meg, hogy megint beesünk.
- Az jó lenne!
*
- A csokisat! A csokisat szeretem! - ugráltam az egyik lábamról a másikra.
Egy kisbolt (nehéz volt kijutni, de sikerült. Macy belefutott egy pókhálóba, én a magába a pókba) polcai között vájkáltunk, és valami harapni való után kutattunk mielőtt hívnánk egy Taxit haza. Haha.
- Hé.A fagyi az ne legyen csokis. Az sablonos. Nagyon sablonos. Legyen csoki, mint keksz, vagy valami - közölte M.
- Nem! Nem! Nem! A fagyi az csokis, mert a csoki az menő - mondtam, majd felkapva két fagylaltot az pulthoz sétáltam - A csokifagyi mindig menő....mindig.
Rámosolyodtam az eladóra, és a pénzt a kezébe nyomtam. Éjjel 3-kor (szalad az idő,szalad) nincs sok vevő. Mi voltunk csak meg egy öreg bácsi. Azt hiszem elaludt állva. Fúj!
- Köszi! - vágtam rá a "tessék itt a visszajáró-ra" - Liam - olvastam le a kis kártyájáról a pólóján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése